Van egy jó program a mai estére, de valahogy még nem tudtam ráhangolódni. Ezt a kedves Gabikámnak is mondtam. Azt is, hogy talán majd akkor sikerül, amikor belépünk az arénába. Úgy értem, amikor az utolsó ajtón is belépünk, és elénk tárul az egész. Ahogy korábban már sok koncerten, vagy éppen egy korábbi Harlem Globetrotters-„előadáson” tapasztaltuk.
Megfordult a fejemben, hogy írok erről egy bejegyzést, aztán el is hessegettem a gondolatot. Nem találtam kapcsolatot az írás, a gondolatmenetem és a kosárlabdameccs között.
Kicsit ironikus, hogy végül mégis rászántam magam erre a bejegyzésre, és próbálok párhuzamokat keresni. Közben persze történnek a dolgok.
A fiam autójának kereke reggelre leeresztett. Sietve jött a segítségemre, én pedig odaadtam neki a saját autómat, amit a cimborámtól kaptam. Sokáig egy harmincéves szerencsétlenségnek láttam, de végül a szívemhez nőtt. Én csak Pennynek hívom, és már az autó kinézete is illik a krajcáros nevéhez.
Lényeg a lényeg: miközben éppen ezt írom, hívott, hogy lerobbant a Krajcárossal.
És tényleg nem akarok átmenni öniróniába, de ma egy kés vásárlásakor elvágtam az ujjam. (Persze hogy megvettem a kést: legalább már bizonyított.)
Aztán véletlenül levertem a polcról az egyik kedvenc parfümömet. Egy kevés helyen kapható Rammstein-darab volt. Mondjuk, mivel az egyébként is erős illat nagy része a nadrágomon végezte, legalább az már biztos, hogy a meccsen jó illatom lesz.
Visszatérve a Harlem Globetrotters és a Washington Generals meccsére, végül is mindenki tudja, mi lesz a végeredmény. Kivéve például ha az 1971. január 5-i mérkőzésből indulunk ki, amikor a Generals 100–99-re nyert.
Aki kicsit jobban ismeri őket, talán azt is tudja, hogy ez valamennyire a győztes és a vesztes csatája is. Elindult a fantáziám: mi lenne, ha ma is a Generals nyerne? A Globetrotters a százéves jubileumát ünnepli, mi pedig részese lehetnék ennek a pillanatnak.
Újra visszatérek az íráshoz és a környezetéhez, talán nem is olyan bonyolult párhuzamot vonni a kettő között. A pontos statisztikák eltérnek, de a Globetrotters nagyjából 17–18 ezer alkalommal győzött, miközben a Generals csak néhány, körülbelül három talán hat alkalommal nyert. A vereségek aránya így is nagyjából 99,97 százalék.
Mégis majdnem ugyanúgy ünneplik őket a nézők, és valahol szurkolunk is nekik.
Itt jön képbe számomra az írás és a fordított paradoxon: hogyan lehet a közönséget szórakoztatni úgy, hogy közben a vesztesnek is jut hely a szívünkben?
Igen, tudunk rajongani a fölényeskedőért, a csalóért, a határokat feszegető megoldásokért. De valahol a vesztesnek is szurkolunk.
Őket is szeretjük, és hát nekik is megvan a saját szerepük.
És ebben utolsó pár sorban helyeztem el a fanyar csavart, ami esetleg kicsit össze is zavart vagy megtévesztett téged. De, igen erre a meccsre valamiért mégis a rossz diadalma miatt megy el az ember.

Élményekkel és emlékkel, de számomra maradt a MAYBE 🙁
Aztán persze ott, a helyszínen minden a helyére került. Ahogy beléptünk az arénába, a fények a tömeg, az óriási eredményjelző, a hangulat azonnal beszippant, pontosan úgy, ahogy kedves Gabikámmal korábban már átéltük ezt egy korábbi „HGT-GEN” előadáson.
A meccs végül hozta a kötelezőt, de a legnagyobb poén mégis az maradt, hogy az utolsó másodpercekben a kijelző egy hihetetlen, 66–66-os döntetlent mutatott a negyedik negyed végén. Egy pillanatra felcsillant bennem a remény, hogy a Washington Generals valóban újra történelmet ír a centenáriumi turnén és mindezt a jelenlétemben, de sajnos a színjáték része a papírforma is. 🙁
A vesztesek iránti szimpátiámat mindenesetre hivatalosan is, már a meccs előtt a shopban vásárolt pólóval is megpecsételtem. A meccs végén pedig, már büszkén viseltem a Generals csapatának dedikált pólóját, amin ott virított a fanyar, de annál találóbb felirat: „MAYBE TODAY.” (Talán majd ma.)
Mert a vesztesnek is megvan a maga szerepe – és néha a legstílusosabb emléke is.



Vélemény, hozzászólás?