Rádió olvasáshoz
KikapcsolvaAdó oldala ↗

Csapongó Gondolatok

Csapongnak bennem a gondolatok. Ma egy ilyen napom van. Nem ritkák az ilyen napok, és bevallom, nagyon szabadulnék már tőlük. De ha jobban belegondolok, maga az írás is egy ilyen pillanatban talált meg. Na jó, a „pillanat” talán nem is a legmegfelelőbb kifejezés. Egy lefolyóban gördülő apró gyémánt is összehozhat két embert, akik az adott helyzetben talán soha nem számoltak volna egy ilyen találkozással. Egy véletlen, egy jelentéktelennek tűnő esemény, amelynek aztán egészen váratlan következményei lehetnek.

Az írással való kapcsolatom is valahogy így alakult. Bár az én esetemben a pillanatnak nevezett időszak bizony hosszú hetekből állt. Hosszú hetek túlélése, mélypontjai és belső vívódódásai juttattak el odáig, hogy ma te is olvashatod a gondolataimat. Amiért valahol, sőt, nem is valahol, hanem nagyon is hálás vagyok a sorsnak. Mondhatnám, hogy legalább egyszer az életben mindenkivel előfordul valami hasonló. De ha az igazi véleményemet szeretném átadni, akkor sajnos nem egyszer, hanem sokszor. Ne szépítsük az élet valóságát. Nem arra akarok utalni, hogy nincs szépsége a létünknek. Persze, hogy van! Sőt, nagyon is! Csakhogy ez a mai nap számomra nem a szépségről szólt.

Az Írói válság című bejegyzésemet szerettem volna ma közzétenni, de nem megy. Pontosan azért nem, mert a kifejezés általánosan ismert értelmezése egyáltalán nem arra vonatkozik, amiben én jelenleg szenvedek. De erről majd egyszer. (Bár most erősen bennem van, hogy néhány sorral lejjebb mégis visszatérek rá.)

Egyébként pont ma fejeztem be a már többször olvasott, jelen esetben viszont újra meghallgatott Tortúrát, Stephen King regényét. Miközben hallgattam, bizonyos részeknél egyszerűen levettem a polcról a könyvet, hogy a saját szememmel is lássam, és megbizonyosodjak róla, valóban azt hallom-e, amit korábban már oly sokszor olvastam. És persze láttam is. Mármint a filmadaptációt. Ugyanis imádom és utálom is Stephen King műveinek filmes feldolgozásait.

A korai AZ-t például ma már gagyinak tartom. Vagy helyesebben fogalmazva, a mai énem számára inkább nevetséges. Persze amikor először találkoztam vele, akkor még mindent másképpen láttam. Számomra félelmetes volt. Talán egyszer még álmodtam is azzal a nyüves bohóccal. Persze, hogy nyüvesnek nevezem! Hiszen alig néhány órája tettem vissza a polcra a Tortúrát, amelyet ma már, az élettapasztalataim tükrében, viszonylag könnyed olvasmánynak mondanék. Ezt mondtam ma a feleségemnek, Gabikának is, aki igencsak rácsodálkozott a kijelentésemre.

Pedig nem arról van szó, hogy a Tortúra könnyed történet lenne. És semmiképpen sem nevezném szellős sortartománnyal rendelkező olvasmánynak. King itt sem éppen azzal foglalkozik, hogy az olvasó kényelmesen hátradőlhessen. Lehet, hogy egyszerűen túl sokszor olvastam már. Ismerem a történetet, a szereplőket, a fordulatokat, és így sokadszorra már nem tud igazán újat mutatni. De az is lehet, hogy egészen másról van szó.

Az ember az élete során annyi furcsa, olykor egészen elképesztő helyzettel találkozik, akár személyesen, akár csak a híradásokon keresztül, hogy idővel megváltozik az ingerküszöbe. Olyan dolgokat is képes valahogy elfogadni, vagy legalábbis tudomásul venni, amelyektől korábban talán még a hideg is kirázta volna. Tudnék példákat mondani. Nem is keveset. De nem akarok. És talán éppen ez az érdekes az egészben. Nem feltétlenül a könyv változik meg az évek során, hanem az ember, aki olvassa. Kinek mi a nehéz, és kit hogyan köszörült ki az élet.

Mellékesen ma belekezdtem a Hosszú menetelésbe is. Egyelőre néhány tíz oldalnál tartok, és rendkívül kíváncsi vagyok, mi lesz ebből. Igen, kíváncsi vagyok! És itt jön képbe a King által megfogalmazott telepátia, amelyet egy korábbi bejegyzésemben már említettem. Azért mondom ezt, mert a könyv 1979-ben jelent meg, és bár számomra a filmadaptációk is különösen fontosak, a 2025-ös feldolgozást még nem láttam.

Tehát most ott tartok, hogy egy közel fél évszázaddal ezelőtt papírra vetett történetben próbálom megtalálni mindazt, amit King annak idején elképzelt. És miközben olvasom, a saját fejemben is megszületnek a képek, a szereplők, a helyszínek. Talán éppen ez az a bizonyos telepátia, amelyről King beszél. Amikor két ember között, akik talán soha nem találkoztak, évtizedek távolságából is létrejöhet valamiféle gondolati kapcsolat. És én most pontosan ezt szeretném átélni, mielőtt megnézem, hogy mások hogyan képzelték el ugyanezt a történetet a filmvásznon.

Közben, akaratlanul is, újra és újra lepillantok a szövegszerkesztő szószámlálójára. Mert ezer szó. Ennyi lenne az a minimum, amelyet naponta le kellene írnom. Most éppen 675-nél tartok (ellenőrizd bátran), és már most tudom, hogy nem lesz meg az ezer. Pedig a fejemben nagyjából harminc-negyvenezer van.

Na, és akkor vissza is térhetünk ahhoz, amit néhány sorral feljebb írtam. Az írói válsághoz. Mert szerintem az írói válságot nem feltétlenül csak a külső tényezők, a hétköznapi élethelyzetek vagy a gondolatok hiánya válthatják ki az emberből. Hanem éppen a túl sok gondolat is. Amikor egyszerre annyi minden foglalkoztat, hogy azt sem tudom, melyikkel kezdjem. Amikor az egyik mondat még be sem fejeződött a fejemben, de már három másik történet követeli magának a figyelmet. És mire az egyiket megpróbálom megfogni, a másik már el is indult valamerre.

Ráadásul az ember nem egy légüres térben él, ahol kizárólag a saját gondolataival kell foglalkoznia. Ott vannak a hétköznapi feladatok, a munka, a család, a másokkal és persze az önmagunkkal szembeni elvárások is. És ezek között bizony néha nehéz megtalálni azt a néhány órát, amikor az ember egyszerűen csak leülhet, és kiírhatja magából mindazt, ami benne van. Mert nem biztos, hogy akkor van időm írni, amikor éppen megszületik bennem valami. És az sem biztos, hogy amikor végre lenne rá időm, ugyanazokat a gondolatokat tudom előhívni.

De hát erre vannak a modern szövegszerkesztő programok, nem igaz? Jelenleg négy írásom van megnyitva. Ebből kettő egy-egy kézirat kezdeti fázisa, kettő pedig bejegyzés. Utóbbiak egyikét éppen most olvasod, azon a nyüves weboldalon, amelynek a szerkesztését még mindig alig tudom megtanulni. Igen, ezen, amelyiken éppen most jársz. Kivéve persze, ha valamit megint elrontottam, és valamelyik közösségi portálon találkozol a nyers szöveggel.

Ha megszólított, add tovább.

Most te jössz.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Kedvenc idézeteim

„A legfélelmetesebb pillanat mindig közvetlenül azelőtt van, hogy belekezdesz.”

— Stephen King: Az írásról