Inspiráció

Egy könyvtől az első saját írásomig

Mi inspirált az írásra?

Sokszor elgondolkodtam már azon, hogy vajon mikor kezdődik az írás. Akkor, amikor az ember papírra veti az első mondatot? Amikor megszületik a fejében egy szereplő, egy helyszín vagy egy különös esemény? Esetleg akkor, amikor az élet összehozza egy fura fazonnal, akiről már az első találkozáskor sejti, hogy egyszer még valahol felbukkanhat a gondolataiban? Vagy sokkal korábban, amikor még fogalma sincs arról, hogy egyszer maga is megpróbálkozik az alkotással?

Esetemben azt hiszem, több mint harminc évvel ezelőtt kezdődött.

Gyerekkoromban is szerettem olvasni. Na jó, azt azért el kell mondanom, hogy nem faltam a könyveket. Mint sokan mások, én is a korosztályomnak megfelelő olvasmányokkal kezdtem, aztán idővel belekóstoltam komolyabb témákba is. Voltak könyvek, amelyek tetszettek, másokat egyszerűen félbehagytam, és visszatettem a polcra. Az emlékük idővel elhalványult. A sztori nem feltétlenül, de a szereplők neve bizony sokszor kikopott az emlékezetemből.

Aztán valamikor tizenhárom-tizennégy éves koromban betértem egy nagyon kicsi könyvesboltba.

Nem emlékszem már pontosan, mennyi időt töltöttem ott, de arra igen, hogy alaposan körülnéztem. Nézegettem a borítókat, olvasgattam a könyvek hátoldalán található ismertetőket, és próbáltam eldönteni, melyiket lenne érdemes megvennem.

Egy könyvön aztán megakadt a szemem.

Stephen King Holtsáv című regénye volt az.

Először nem az író neve fogott meg, hanem a hátlapon olvasható ismertető. Volt benne valami különös, ami azonnal felkeltette az érdeklődésemet. Olyannyira, hogy végül ezt a könyvet választottam.

Hozzátartozik, hogy abban az időszakban nekem is volt egy megmagyarázhatatlan megérzésem. Egy olyan élmény, amelyre a mai napig nem találtam magyarázatot, viszont később az írásaim szempontjából is jelentősége lett.

De erről majd máskor.

Egyelőre talán elég annyit elárulnom, hogy ebből az élményből született meg később a Látomás című novellám.

Tehát a Holtsáv volt az első könyv, amelyet saját magamnak vásároltam.

Akkor még természetesen fogalmam sem volt arról, hogy ez a döntés milyen hosszú időre meghatározza majd az olvasáshoz, később pedig az íráshoz fűződő viszonyomat.

Nem állítom, hogy tizennégy évesen minden gondolatát pontosan értettem az írónak, vagy hogy ugyanazt jelentette számomra akkor, mint amit ma jelent. De valamiben egészen biztos vagyok: olyan hatással volt rám, amilyet addig egyetlen könyv sem tudott kiváltani.

King nem egyszerűen elmesélt valamit. Felépített egy olyan világot, amelybe az ember szinte észrevétlenül belekerült. A szereplők nem pusztán jók vagy rosszak voltak. Hibáztak, féltek, szerettek, olykor rossz döntéseket hoztak. Igazából pont olyanok voltak, mint mi magunk.

A Holtsávban különösen megfogott a főszereplő sorsa. Johnny Smith, akinek már a neve is szinte mindent elmond, olyan képesség birtokába kerül, amelyet sokan talán ajándéknak tekintenének, számára azonban inkább teher.

Hiszen mi történik akkor, ha valaki olyasmit tud meg a jövőről, amit mások nem? Vagy amit talán maga sem szeretne tudni? Felelőssé válik azért, amit lát? És meddig mehet el azért, hogy megváltoztassa az eseményeket?

Közben eszembe jutott King másik regénye, a 11/22/63 is. Hát, erről is tudnék hosszasan beszélni!

De maradjunk egyelőre a Holtsávnál.

Ezek a kérdések valahogy bennem maradtak.

Később következett a Titkos ablak, titkos kert, amely egészen más okból ragadott magával. Itt már maga az író, az alkotás, a képzelet és a valóság közötti határ került a középpontba. Az a különös világ, ahol az ember egy idő után már maga sem biztos abban, hogy amit átél, az valóban megtörténik-e.

Ekkor kezdtem igazán figyelni arra is, hogyan fogalmaz King. Hogyan képes egy teljesen hétköznapi helyzetből valami nyugtalanítót teremteni? Hogyan tudja elérni, hogy az olvasó még akkor is tovább akarjon lapozni, amikor látszólag semmi rendkívüli nem történik?

Ráadásul a könyvei sokszor lassan, mégis magával ragadóan indulnak. Szépen, fokozatosan építi fel a világot, amelybe aztán egyszer csak teljesen belemerülünk.

Bevallom, bennem egyelőre nincs meg ez a tehetség.

Ha pusztán az oldalszámból indulunk ki, én nagyjából akkor fejezem be az írásomat, amikor Kingnél még csak igazán kezd kibontakozni a cselekmény.

Persze nem biztos, hogy ez feltétlenül baj, de azért van még mit tanulnom.

És ami talán a legfontosabb: hogyan tud olyan szereplőket alkotni, akikre évekkel később is tisztán emlékszünk? Ráadásul ez sok esetben a műveiből készült filmadaptációkra is igaz.

Valahol ekkor fogalmazódott meg bennem először, hogy egyszer én is szeretnék írni valamit.

Nem feltétlenül regényt. Nem gondolkodtam kiadásban, könyvesboltokban vagy olvasóközönségben. Egyszerűen csak szerettem volna kipróbálni, hogy képes vagyok-e én is megteremteni egy olyan világot, amely addig kizárólag a fejemben létezett.

Talán ehhez az is hozzátartozik, hogy egyke gyerekként nőttem fel.

Nem volt testvérem, de a képzeletemben gyakran megjelent egy testvér vagy egy barát, aki ott volt mellettem, amikor magányosnak éreztem magam. Nem gondolom, hogy ez különösebben rendkívüli dolog lenne. A gyerekek fantáziája sok mindenre képes. De visszagondolva érdekes, hogy már akkor is mennyire természetes volt számomra olyan embereket és helyzeteket elképzelni, amelyek valójában nem léteztek.

Aztán teltek az évek.

Mindig akadt valami fontosabb. Munka, család, feladatok, kötelezettségek. Az élet nemigen kérdezi meg az embertől, hogy mikor szeretne leülni írni.

Én pedig mindig találtam egy jó indokot arra, hogy miért ne most kezdjem el.

Majd egyszer.

Ez a két szó meglepően sok évet képes elnyelni.

Egy mese, amely újra eszembe juttatta a régi álmomat

Évekkel később a lányom, aki akkoriban talán tizenkét éves lehetett, egy pályázatra mesét írt.

Csillaghullás volt a címe.

Amikor elolvastam, őszintén meglepődtem. Nem azért, mert ne tartottam volna ügyesnek, hanem mert olyan alkotást tett elém, amelynek már a címe is megfogott.

Tetszett a megfogalmazása, a felépítése, az egész gondolatmenet. Volt benne fantázia, önállóság, egy kis szorongás és valami olyan természetesség, amit szerintem nem lehet egyszerűen megtanítani.

Nagyon büszke voltam rá.

Nagyon, nagyon!

És persze el is gondolkodtatott.

Ha a lányom ilyen fiatalon képes ennyire szépen megfogalmazni a gondolatait, akkor talán bennem is lehet valami abból a képzelőerőből, amelyre egykor annyira vágytam.

De nem szeretném úgy beállítani, mintha másnap leültem volna a számítógép elé, és nekiláttam volna az első regényemnek.

Az szerintem rendkívül kínos is lett volna, ha pusztán azért kezdek írni, mert a lányom megmutatta, hogy ő milyen ügyesen tud.

És persze nem is így történt.

A lányom meséje fontos, mondhatni meghatározó élmény volt számomra. A Kindle-olvasómon ma is ott van, és időnként bele is olvasok.

De utána még évek teltek el, mire valóban elkezdtem próbálkozni az írással.

A régi elhatározás továbbra is ott motoszkált bennem. Időnként előkerült, aztán újra háttérbe szorult. Nem felejtettem el, csak valahogy mindig későbbre halasztottam.

Nemcsak könyvek, hanem emberek is inspirálnak

Ha már az inspirációnál tartunk, van még valami, amit mindenképpen szeretnék megemlíteni.

Az élet az évek során rengeteg érdekes emberrel hozott össze. Művészekkel, alkotókkal, zenészekkel, különleges gondolkodású emberekkel, és persze olyanokkal is, akiket leginkább életművészeknek neveznék. A zenész és életművész kategóriából hirtelen Rwin jutott eszembe, hatalmas fazon és rendkívül nagy skálán bizonyított. Rwin-ről és persze kedves párjáról Giziről még annyit, hogy volt egy cuki fehér patkányuk aki mindig mindenhol velük volt. Amikor először szembesültem a (nem jut eszembe a neve) cukisággal és arról a szeretetről ami körülveszi…. hát maradjunk annyiban, hogy abban az időben elgondolkodtató volt számomra. Nagyon hamar rájöttem, hogy nem kell megfeleni mások elvárásainak ahhoz, hogy magunk számára megfelelő élhető körülényeket teremtsünk.

Utóbbiakat egyáltalán nem lebecsülésből említem. Sőt!

Néha éppen azok az emberek a legérdekesebbek, akik nem feltétlenül alkotnak maradandót a szó hagyományos értelmében, mégis úgy élik az életüket, hogy az embernek egy-egy találkozás vagy beszélgetés után napokig van min gondolkodnia.

Sokszor nem is maga az esemény a különleges, hanem az, ahogyan valaki elmeséli. Egy sajátos szófordulat, egy furcsa gondolatmenet, egy váratlan reakció vagy egy olyan élethelyzet, amelyet az ember első hallásra szinte el sem hisz.

És ezek bizony megmaradnak bennem.

(A feleségem már többször is mondta, hogy szereti amikor valakit idézek vagy utánzok a jelenből vagy inkább a múltból való közös ismerőseink közül.)

Nem feltétlenül úgy, hogy másnap már le is ülök megírni őket. Inkább elraktározom valahová, aztán egyszer csak, talán évekkel később, előkerülnek.

Előfordulhat, hogy egy kitalált szereplőmben ott lesz valakinek a humora, egy másikban egy régi ismerősöm gondolkodásmódja, vagy éppen egy olyan mondat, amelyet valamikor egy beszélgetés során hallottam.

Természetesen nem arról van szó, hogy bárkiről egy az egyben mintáznék egy karaktert. Sokkal inkább arról, hogy az ember akarva-akaratlanul magával viszi mindazt, amit másoktól látott, hallott és megtapasztalt.

És ha már itt tartunk, azt hiszem, az élet néha sokkal különösebb figurákat képes elénk sodorni, mint amilyeneket bármelyik író ki tudna találni.

Stephen King hatása, amelyre csak később figyeltem fel

Aki olvasta King több művét, bizonyára észrevette, milyen fontos szerepet kapnak nála a gyerekek, a kamaszkori barátságok és azok az élmények, amelyek egész életünkre hatással lehetnek.

Gondoljunk csak A test című kisregényére, amelyből később az Állj mellém! című film is készült.

Négy fiú elindul, hogy megkeresse egy eltűnt srác holttestét. Első hallásra meglehetősen komor cselekmény. Valójában azonban sokkal többről szól: barátságról, felnőtté válásról, félelmekről és arról az időszakról, amikor az ember még gyerek, de már kezdi megérteni, hogy a világ nem mindig olyan, amilyennek korábban gondolta.

És igen, itt egy kicsit bele is csempésztem egy mondatfoszlányt az Egy nyár visszhangja ismertetőjéből.

Vagy ott van az Az, amelyben a gyermekkori barátságok, az emlékek és a félelmek valami egészen különleges módon kapcsolódnak össze.

És persze nem hagyhatom ki a Tortúrát sem.

Ebben a regényben számomra különösen érdekes az író és a saját alkotása közötti kapcsolat. Az, hogy egy kitalált szereplő mennyire fontossá válhat az olvasó számára, és hogy maga az írás milyen különös helyzeteket teremthet.

King ezt egészen szélsőséges, brutális formában mutatja be, de éppen ezért olyan emlékezetes.

Érdekes azonban, hogy amikor az Egy nyár visszhangja című művemen dolgoztam, egyáltalán nem kerestem tudatosan ezeket a párhuzamokat.

Egyszerűen írtam azt, ami a fejemben megszületett.

Csak később, amikor már elkészült a kézirat, és újra elővettem néhány régi könyvemet, kezdtem felfedezni bizonyos hasonlóságokat.

Mostanra már legalább harmadszor olvastam el Stephen King Az írásról című könyvét is. Ezúttal azonban már teljesen más szemmel.

Korábban olvasóként érdekeltek a gondolatai. Most viszont, hogy magam is végigjártam egy mű megalkotásának folyamatát, sok mindent másként értelmeztem.

Olyannyira, hogy újra elővettem a Holtsávot is.

És bizony volt néhány pillanat, amikor elmosolyodtam.

Nem azért, mert ugyanazt írtam volna meg. Hanem mert rájöttem, hogy azok a könyvek, amelyeket évtizedekkel ezelőtt olvastam, valahol mélyen még mindig ott élnek bennem.

Talán az sem véletlen, hogy az Egy nyár visszhangjában is fontos szerepet kapnak a fiatalok, a barátságok, a különleges képességek és a megmagyarázhatatlan események.

És van még egy érdekes egybeesés.

Az Egy nyár visszhangja elejére egy Charles Dickens-idézetet választottam. Később, amikor újraolvastam King Az írásról című könyvét, külön örömmel fedeztem fel, milyen nagyra tartja ő is Dickenst.

Persze ebből nem szeretnék semmiféle különös következtetést levonni. De jó érzés volt felfedezni ezt a közös irodalmi kapcsolódási pontot.

King írással kapcsolatos gondolatai közül különösen közel áll hozzám az őszinteség fontossága. Az, hogy az embernek nem kell állandóan megszelídítenie vagy szépítgetnie mindazt, amit valójában ki szeretne fejezni.

Azt kell leírni, amit gondolunk.

Ez persze nem jelenti azt, hogy egy kéziratot ne kellene javítani, átdolgozni vagy akár újraírni. De az eredeti gondolatot, azt a bizonyos belső hangot szerintem nem szabad elveszíteni.

Az Egy nyár visszhangjában tudatosan kerültem a túlzott erőszakot és a durvább jeleneteket. Nem azért, mert ne lennének ennél sokkal sötétebb elképzeléseim is, hanem mert úgy éreztem, ennek a műnek nincs szüksége rájuk.

Szerettem volna, ha az olvasó, illetve a hangoskönyv esetében a hallgató, elsősorban a szereplőkkel együtt éli át az eseményeket. Ha időnként mosolyog, máskor izgul, néha pedig elgondolkodik azon, hogy vajon tényleg mindenre létezik-e észszerű magyarázat.

De ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy a későbbiekben ne születhetne tőlem egy nyersebb, komorabb vagy akár sokkal kegyetlenebb írás.

A képzeletnek szerencsére nincsenek ilyen korlátai, és úgy gondolom, hogy ehhez ragaszkodni is kell.

Az írás mint menedék

Van azonban valami, amiről talán kevesebbet beszéltem eddig.

Számomra az írás nem csupán egy régi álom megvalósítása volt. Bizonyos értelemben menekülés is.

Menekülés a mindennapi problémák, a néha már emészthetetlenül sok és nagy nehézség, és sajnos gyakran a saját gondolataim elől.

És ezt egyáltalán nem szégyenlem.

Az ember életében időnként szükség van valamire, amiben egy kicsit el tud merülni. Amikor néhány órára félreteheti mindazt, ami foglalkoztatja, és valami egészen másra összpontosíthat.

Eddigi életemben már sokféle hobbival próbálkoztam. Voltak elképzeléseim, terveim, lelkesedtem dolgokért, de nem mindig úgy sikerültek, ahogyan szerettem volna.

Sőt!

Az írás azonban egészen más.

Ha az ember elültet egy növényt, gondozza, figyeli, hogyan fejlődik, még akkor is előfordulhat, hogy valamit elront. Talán túl sok vizet ad neki, talán túl keveset. A növény pedig egyszer csak elszárad, elpusztul.

És mindaz, amivel addig foglalkozott, odavész.

Egy megírt művel viszont más a helyzet.

Lehet, hogy nem tökéletes. Lehet, hogy később újra előveszem, átírom, javítok rajta. Az is lehet, hogy évek múltán már egészen másként fogalmaznék meg bizonyos dolgokat.

Sőt, ez már most is előfordul!

De amit egyszer leírtam, az megmarad.

Ott lesz egy fájlban, egy könyv lapjain vagy adott esetben egy hangfelvételen.

És ha egyszer valaki előveszi, elolvassa vagy meghallgatja, akkor az egész újra életre kelhet.

Stephen King az Az írásról című könyvében az írást egyfajta telepátiához hasonlítja. Minél többet gondolkodom ezen, annál inkább értem, mire gondolt.

Hiszen valami, ami az én fejemben született meg, egyszer csak egy másik ember képzeletében is életre kelhet. Lehet, hogy egészen másként látja a szereplőket vagy a helyszíneket, mint én, de a gondolat mégis eljutott hozzá.

Talán éppen ez az egyik legszebb dolog az írásban.

Ráadásul szerencsére semmiféle kényszert nem érzek.

Legfeljebb a kritikától tartok egy kicsit, de azt már próbálom előre kezelni.

Nem kell minden nap leülnöm azzal a gondolattal, hogy ma mindenképpen írnom kell valamit. (pedig úgy lenne helyes) Nem kell megfelelnem egy előre meghatározott elvárásnak.

Egyszerűen vannak pillanatok, amikor megszületik bennem egy gondolat, egy jelenet vagy egy párbeszéd, és úgy érzem, ezt le kell írnom. (pont mint jelen esetben)

Máskor pedig napokig nem történik semmi.

És ez így van jól.

Most először érzem igazán, hogy találtam egy olyan elfoglaltságot, amelyben nemcsak örömömet lelem, hanem amelyben a helyemen is érzem magam.

És van ennek még egy oldala, amely számomra legalább ilyen fontos.

Ha nekem az írás menedéket jelenthet a saját problémáim elől, akkor talán az olvasónak vagy a hallgatónak is adhat néhány órát, amikor megfeledkezhet a saját gondjairól.

Ha ez sikerül, akkor már ezért is megérte leülnöm írni.

Amikor az álomból valóság lett

Bár már említettem, de amikor annak idején először megfogalmazódott bennem az írás gondolata, nem álmodoztam könyvkiadásról, országos terjesztésről vagy arról, hogy egyszer az ország legnagyobb könyvforgalmazóinak kínálatában szerepel majd a nevem.

Egyszerűen csak írni szerettem volna.

Útjára indítani a gondolataimat!

Aztán több mint harminc évvel később elkészült az Egy nyár visszhangja.

És ami ezután következett, arra talán még kevésbé voltam felkészülve, mint magára az írásra.

Mert egy művet megírni egy dolog. Eljuttatni az olvasókhoz, illetve a hallgatókhoz már egészen más feladat.

Különösen akkor, ha az ember mögött nem áll kiadó, nincs vállalkozása, nincs egy egész csapat, amely elintézi helyette a megjelenéshez szükséges feladatokat.

Nekem ezt az utat magamnak kellett végigjárnom.

A hangoskönyv elkészítésétől kezdve az arculaton, domain vásárláson át az ISBN… az adminisztráción, a szerződéseken és a forgalmazókkal folytatott egyeztetéseken át egészen a megjelenésig.

Voltak nehézségek, elutasítások és olyan pillanatok, amikor nem voltam biztos abban, hogy sikerül-e elérnem, amit szeretnék.

De végül sikerült.

Az Egy nyár visszhangja hangoskönyvként megjelent, és olyan országos terjesztési lehetőségek nyíltak meg előtte, amelyekről korábban legfeljebb álmodni (sem) mertem volna.

És ezt bizony nem szeretném szerénykedve elintézni.

Büszke vagyok rá.

Nem azért, mert azt gondolnám, hogy ezzel máris nagy író lettem vagy nevem lett a szakmában. Hanem azért, mert megcsináltam. Végigjártam, kijártam egy olyan utat, amelynek az elején még azt sem tudtam pontosan, milyen akadályokkal találkozom majd.

És mindezt önálló kiadásban.

Nemrég a feleségemmel beszélgettünk erről.

Eszébe jutott, hogy amikor megismerkedtünk, jóval több mint húsz évvel ezelőtt, én már akkor is beszéltem neki arról, hogy egyszer írni fogok.

Bevallom, nagyon jólesett, hogy erre emlékezett.

Azt mondta, abban soha nem kételkedett, hogy egyszer valóban megírok valamit. Ismer annyira, hogy tudja, ha valamit igazán a fejembe veszek, előbb-utóbb megpróbálom megvalósítani.

De azon még ő is meglepődött, hogy az első megjelent művem végül ilyen messzire jutott. Hogy a hangoskönyvem jelentős országos forgalmazókhoz kerülhetett, és hogy mindehhez sikerült önállóan kitapossam az utat.

Azt hiszem, ez volt az egyik legjobb visszajelzés, amit kaphattam.

Mert ő nemcsak a végeredményt látja.

Hanem a teljes utamat.

Több mint harminc év után

Ma már egészen más érzés kézbe venni egy könyvet, mint annak idején, tizenévesen.

Nemcsak a cselekményt figyelem, hanem olykor azt is, hogyan építette fel az író. Miért éppen ott zár le egy fejezetet? Miért hallgat el egy fontos részletet? Hogyan éri el, hogy egy mellékszereplő néhány mondat után is emlékezetes maradjon?

Persze mindenekelőtt továbbra is olvasó vagyok. És remélem, az is maradok.

Nem gondolom, hogy attól, mert megírtam az első művemet, már mindent tudnék az írásról.

Sőt, inkább most kezdem igazán megérteni, mennyi munka, türelem és kitartás szükséges hozzá.

A felépítés például még mindig nagyon nagy kihívás számomra.

Ebben egy filmrendező barátom is sok inspirációt adott.

Én próbálok segíteni neki az első mozifilmje megvalósításával kapcsolatban, ő pedig, lehet, hogy nem is tud róla, de közben rengeteget segített nekem az írásban.

Beszélgettünk a cselekmény felépítéséről, a jelenetek sorrendjéről és arról, hogyan lehet egy-egy ötletet úgy elhelyezni, hogy az a megfelelő pillanatban kapjon jelentőséget.

Bár nem teljesen úgy alkalmazom a módszereit, ahogyan ő, mégis nagyon sokat tanultam tőle.

(Tudod, Peti, a címkék elhelyezése és a sorrend módosítása!)

És valahol ez is hozzátartozik az egészhez. Az ember soha nem csak a könyvekből tanul. Néha egy beszélgetés, egy jó tanács vagy egy másik alkotó gondolkodásmódja legalább annyit adhat.

De egy dolgot már biztosan tudok.

Az a tizenéves fiú, aki több mint harminc évvel ezelőtt először merült el Stephen King világában, végül mégiscsak betartotta a saját magának tett ígéretét.

És ebben nemcsak egy világhírű írónak van szerepe.

Hanem mindazoknak az embereknek is, akikkel az évek során összehozott az élet. A művészeknek, az életművészeknek, a barátoknak, az ismerősöknek, akik akár tudtukon kívül is adtak valamit, amit később magammal vittem.

A lányomnak, aki a Csillaghullás című meséjével megmutatta, milyen sok mindenre képes a képzelet.

És a feleségemnek, aki már akkor hitt abban, hogy egyszer írni fogok, amikor én még csak beszéltem róla.

Stephen King annak idején elültette bennem a gondolatot.

Az élet azóta bőven adott hozzá alapanyagot.

A családom pedig, talán anélkül, hogy mindig tudott volna róla, segített abban, hogy ez a régi elképzelés ne tűnjön el végleg a mindennapok között.

Több mint harminc év telt el, mire valóban belevágtam.

Talán egy kicsit sokáig halogattam.

De most, hogy végre elkezdtem, már nem szeretném abbahagyni.

Mert rájöttem valamire.

Az írás számomra nem egyszerűen egy újabb hobbi lett. Nem is pusztán egy megvalósult gyerekkori álom.

Hanem valami, amiben végre megtaláltam a helyem.

És ami talán a legfontosabb:

Bármi történjen is, amit eddig megírtam, azt már senki nem veheti el tőlem.